Azt, hogy régóta szinte állandóan bőghetnékem van, a rossz idő meg az elhúzódó betegség számlájára írom... Nem igazán tudok más okot találni arra, hogy miért érzem magam ilyen pocsékul. Mire nem jó ilyenkor egy blog... lehet neki rinyálni... nem hiába nevezem rinyablognak.
És ennek a hangulatnak a tetejébe ott van az is, hogy nagyon hiányzik a szerelmem, és szeretném végre átölelni. De arra még megint majdnem két hónapot kell várni... Tudtam az elején is, persze, hogy ez majd így lesz. És nincs más választásom, mint kibírni.
De hiányzik a közelsége... az érintései, a csókjai, az illata, a hangja, a puha, selymes haja... szentséges Univerzum, olyan a haja, mint az angyaltollak... és az a két, gyönyörű sötétbarna szeme... és a mosolya...
Soha, senkit nem szerettem még ennyire, mint Őt, és nem is fogok. Nem kell senki más, csak Koschei... Szeretem, nagyon szeretem. Annyira szerencsés vagyok, hogy Ő is így érez irántam. Koschei a legfontosabb számomra az egész világon... és nap, mint nap hálát adok az Univerzumnak, hogy megismerhettem, és hogy együtt lehetünk.
Tudom, hogy előbb-utóbb Te is olvasni fogod ezt, Kisfarkas... :) El sem tudom mondani Neked, mennyire sokat jelent számomra az, hogy szeretsz. Mindent a világon, és még annál is többet. És én is nagyon, nagyon szeretlek. Remélem, egy kicsit jobban vagy már!
Nem tudom, mennyire emlékszel abból, amiről tegnap este beszéltünk. Amikor megkértelek, hogy hadd sírjak egy kicsit... lényegében arról volt szó, hogy mindig nagyon félek attól, hogy egyedül maradok, és hogy ennek az önértékelési problémám az oka, és hogy ezért volt az a nagyon túlzó ragaszkodás is... Amit azóta már megbeszéltünk, ezért nem is érdemes újra elővenni ezt a témát.
Na de ennyi. Csak most jól esett sírni kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése