goodbye

Nos... uhm, igen... elég beszédes ez a cím... >__< szóval, úgy döntöttem, hogy nem kell nekem ez a blog, mert úgyse nagyon írok bele. DeviantArt-on van egy Journalom, és úgy gondolom, az bőven elég... olvasóm meg itt úgyse sok van, szóval, nem nagyon fog hiányozni ez a blog senkinek, nem? Az egyetlen személy, akiről az olvasók közül el tudom képzelni, hogy tényleg elolvassa amit írok, meg dA-n is fent van, és ha akarja, akkor ott is el tudja olvasni, miket firkálok össze-vissza. Úgyhogy ezt meg is beszéltem magammal, és ide nem hiszem, hogy fogok már írni ~ le nem törlöm, de nem kell új bejegyzésekre számítani.

Nagytakarítás...

Túl sűrűn kell nagytakarítást végeznem mostanában, hála néhány embernek... pfh...

Konkrétabban: a családról van szó. Úgy ahogy vannak, kikészítenek. Ez, ami körülvesz, már nem is család, csak egy rakás hülye...

Apám megint azt műveli, amit tavaly ilyenkor, mintha ez valami éves menetrend lenne nála... megint egyre kevesebb fizetést utal ide, lassan szinte már csak a kajára lesz elég, vagy már arra se. Csak egy valamivel nem számol megint, mint tavaly is, az, hogy bár anyám egy ijedős, besz*ri alak, én megint ki fogom nyitni a számat, ha nagyon elfajul a helyzet...

Anyám meg egyszerűen nem normális. Eleve sok dologgal megkeseríti az életem, pl. nem akar elengedni szórakozni, kikapcsolódni, meg a szerelmemhez, a barátaimhoz...
Komolyan, mit képzel? Hogy majd itt öregszem meg? Lószart... ősszel elköltözök Pécsre, albérletbe, ha semmi se húzza keresztül a számításaimat, és keresek ott egy esti tagozatos sulit, ahol tanulhatok. Tavasszal meg nyáron, ha lesz már miből fizetnem az ilyet, akkor meg el fogok járni conokra, lolita meetekre, és elviszem Flippyt nyaralni külföldre, de csak mi ketten megyünk, és kész.
Ehhez most még hozzá jön az is, hogy újabb marhaságai lettek. Még ilyen apróságok miatt is képes belém kötni, és veszekedni, hogy mi a francnak járok katonai egyenruhában, majd megint megvernek.
Az egyenruha miatt? Aztán miért? Annyi eszem van, hogy ne menjek egyenruhában olyan helyre, ahol tényleg olyan egyének élnek, akik ugranak erre (pl - cigányok... félreértés ne essék, nem utálom őket, nem vagyok rasszista, de ők nem szeretik az egyenruhás alakokat, és erre okuk is van), máshol meg miért bántanának? Az egyenruhámon nincsenek önkényuralmi jelképek (elutasítom az ilyet amúgy is), meg semmi provokáló dolog. Nem tartozom a ,,j" betűs kétes elemekkel teli szervezethez (a nézeteik enyhén szólva értelmetlenek), csak szeretem a katonákat/katonaságot.
De egyszóval... anyámnak elmentek otthonról, és kikészít.

Öcsém se normális mostanában. Egyre több dühkitörése van, csapkod, üvöltözik, kész csoda, hogy mostanában nem akar verekedni (ki is kaparnám a szemét)... éjjelente be nem áll a pofája, másnap reggel meg velem ordít, hogy miért nem fogtam be. Én? Múlt éjjel is csak rajzoltam. Nem szóltam senkihez.
És eleve bunkó. Most is így viselkedik. Nem szeretem az erőszakot, de ilyenkor miért nem kap valakitől egy maflást? Megérdemelné...
Ráadásul hogy jön ahhoz, hogy a barátaimat sértegesse? Én sose mondtam semmit a meglehetősen gyanús alak haverjaira, pedig soknak még a szeme se állt jól... viszont én nem barátkozom ilyen sötét alakokkal, tisztességes a párom, a barátaim, mind rendes emberek...
Úgy látszik, öcsémnek egyszerűen az tetszik, ha mindenbe és mindenkibe beleköthet. Kisebbségi komplexus, vagy mi? Neki se ártana meg néhány év pszichiáterhez járkálás. De ha már annyira szeret kötekedni, akkor egyszer kössön már másba.

Itt van még akkor nagyanyám. Ő meg egyszerűen kétszínű, szenilis, és nagyon idegesítő, szintén mindenkibe beleköt, és... elég durva mániái vannak. =___= Például az éjszaka közepén (!) nekiáll takarítani és rendet rakni. Vagy kiraksz valamit az asztalra, mert kell, öt percre otthagyod valami miatt, mire visszajössz, sehol sincs, elrakta, mert ő úgy gondolta, az nem kell. És ha igen? Kérdezni ilyen nehéz? Most komolyan, máskor olyan nagy a szája. Azt meg tudja csinálni, hogy halálra idegesít a hülyeségeivel, akkor meg tud kérdezni is. Néha az az érzésem, hogy ezt az egészet direkt csinálja...

Röviden összefoglalva... ezek itt nem normálisak. Kiakasztanak, és elegem van belőlük. Na, így legyen normális életed, és így ne legyél ideges, feszült, szinte állandóan.

El akarok költözni innen... bárcsak megtehetném már...

A változás szele

Tavaly írtam utoljára. Ebbe most nagyon furcsa belegondolni. Nagyon, nagyon furcsa... viszont nem ez az, ami miatt írni kezdtem. Fel kellett magamnak tennem a kérdést: hogy lehettem ilyen ostoba 2011-ben?

A válasz: nem tudom, de hogy megbántam, az biztos. Nem akartam szenvedést okozni... Neki, közben meg pont, hogy azt tettem. Bolond voltam. Ostoba.

Mindennek oka van. Oka volt tehát ennek is, és megtaláltam azt az okot, ami miatt megváltozott, és szenvedéssé vált minden.

Hová lettem... én?! Hová lett az az önzetlen Doktor, aki beleszeretett a Mesterébe, és akibe a Mester is beleszeretett?!

Az a baj, minden gondnak és fájdalomnak forrása, hogy ő eltűnt. És ezt eddig nem vettem észre. Nem voltam önmagam... egészen idáig.

Fogalmam sincs, mitől döbbentem erre rá, csak... egy részét látom át... nos, Mesterünk, Jolica, véletlenszerűen kiposztolt néhány A békés harcos útja idézetet face-en az üzenőfalra. Végigolvasgattam őket, és leesett, koppant: baszd meg wtf omg ez igaz, és, és milyen hülyén viselkedtem eddig, nem vagyok normális. Vissza kell térnem önmagamhoz, mert én csak Doktorként vagyok az, aki, akibe Jolica beleszeretett, ha más vagyok - márpedig észre sem vettem, és ez sajnos így lett - akkor ő is szenved, én is szenvedek, senkinek sem jó.

Most tértem magamhoz. Szó szerint is. Visszatértem magamhoz. A Doktorhoz. Ez vagyok én. Ez az a személy, akibe a Mester szerelmes lett. És ez is marad. És szereti őt. És nem könyörög, nem zaklatja, nem megy az agyára, négy dolgot tesz: türelmesen vár, elfogadja, szereti, meghallgatja, ha szükség van rá.

Nem tudom, mi történt, ami felzaklatta őt. Nem fogom erről faggatni, ha akarja majd elmondja.

De ennek ellenére gyötör a bűntudat. Bűntudatom van, mert szörnyen viselkedtem, és rosszul bántam vele. Vele, akit szeretek. Tudom, mit felejtettem el. Józanul gondolkodni, meg kidobni a szemetet, ahogy egyszer mondta nekem... időnként tartsak lelki lomtalanítást. Igaz! Meg kell tennem időről időre, különben megint csak ez lesz. Nem akarom hamis illúziókkal becsapni magam, hogy minden ilyen rohadtul egyszerű lesz mindig, meg rózsaszín köd, felhőtlen boldogság... nem, az élet nem ilyen, ráadásul elég sok rossz dolgot tettem eddig. Abban nem kételkedem, hogy a Mester szeret, stb.

Arról van szó, hogy nekem lesz nehéz megbocsájtani... magamnak.