Tavaly írtam utoljára. Ebbe most nagyon furcsa belegondolni. Nagyon, nagyon furcsa... viszont nem ez az, ami miatt írni kezdtem. Fel kellett magamnak tennem a kérdést: hogy lehettem ilyen ostoba 2011-ben?
A válasz: nem tudom, de hogy megbántam, az biztos. Nem akartam szenvedést okozni... Neki, közben meg pont, hogy azt tettem. Bolond voltam. Ostoba.
Mindennek oka van. Oka volt tehát ennek is, és megtaláltam azt az okot, ami miatt megváltozott, és szenvedéssé vált minden.
Hová lettem... én?! Hová lett az az önzetlen Doktor, aki beleszeretett a Mesterébe, és akibe a Mester is beleszeretett?!
Az a baj, minden gondnak és fájdalomnak forrása, hogy ő eltűnt. És ezt eddig nem vettem észre. Nem voltam önmagam... egészen idáig.
Fogalmam sincs, mitől döbbentem erre rá, csak... egy részét látom át... nos, Mesterünk, Jolica, véletlenszerűen kiposztolt néhány A békés harcos útja idézetet face-en az üzenőfalra. Végigolvasgattam őket, és leesett, koppant: baszd meg wtf omg ez igaz, és, és milyen hülyén viselkedtem eddig, nem vagyok normális. Vissza kell térnem önmagamhoz, mert én csak Doktorként vagyok az, aki, akibe Jolica beleszeretett, ha más vagyok - márpedig észre sem vettem, és ez sajnos így lett - akkor ő is szenved, én is szenvedek, senkinek sem jó.
Most tértem magamhoz. Szó szerint is. Visszatértem magamhoz. A Doktorhoz. Ez vagyok én. Ez az a személy, akibe a Mester szerelmes lett. És ez is marad. És szereti őt. És nem könyörög, nem zaklatja, nem megy az agyára, négy dolgot tesz: türelmesen vár, elfogadja, szereti, meghallgatja, ha szükség van rá.
Nem tudom, mi történt, ami felzaklatta őt. Nem fogom erről faggatni, ha akarja majd elmondja.
De ennek ellenére gyötör a bűntudat. Bűntudatom van, mert szörnyen viselkedtem, és rosszul bántam vele. Vele, akit szeretek. Tudom, mit felejtettem el. Józanul gondolkodni, meg kidobni a szemetet, ahogy egyszer mondta nekem... időnként tartsak lelki lomtalanítást. Igaz! Meg kell tennem időről időre, különben megint csak ez lesz. Nem akarom hamis illúziókkal becsapni magam, hogy minden ilyen rohadtul egyszerű lesz mindig, meg rózsaszín köd, felhőtlen boldogság... nem, az élet nem ilyen, ráadásul elég sok rossz dolgot tettem eddig. Abban nem kételkedem, hogy a Mester szeret, stb.
Arról van szó, hogy nekem lesz nehéz megbocsájtani... magamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése